18. bejegyzés

Másnap reggel fáradtan ébredek. Este sokáig fennmaradtam és a jövőheti Márkkal töltendő délután tananyagát magoltam. Közben pedig bealudtam.
Kikászálódok az ágyamból, nyújtózkodom és magamra kapok egy vajszínű rövid-ujjú felsőt és egy farmernadrágot, majd lemegyek a konyhába. Ma anya korán elment dolgozni, és magával vitte az öcsémet is, tehát egyedül reggelizem. Előveszem a hűtőből a tejet, egy bögrébe öntök belőle, a zacskóból egy kiflit emelek ki, amit megkenek vajjal. Miután elfogyasztom az ételt felkapom a cipőm és a táskám, és gyalog indulok el az iskolába. Az utat gyorsan megteszem. Mikor beérek az épületbe villámgyorsan felszaladok a termünkbe, ahol a lányokkal beszélgetek. Mielőtt becsengetnének, megjelenik Márk. Kiemelem a táskámból a tegnapi lapokat és a kezébe nyomom.
- Add oda az irodalom tanárnőnek! - parancsolok rá, és visszalépek a barátnőim mellé. Felpattanok az asztalra. A többiek összenéznek, majd mosoly jelenik meg az arcukon. Faggatni kezdenek, hogy mégis mi történt tegnap.
- Semmi. Átjött, odaadtam neki azokat a papírokat és vártam, hogy elkészüljön velük. Hamar kész lett, elküldtem, ennyi.
- Ugyan, biztos volt valami...
- Nem. Semmi. Értsétek már meg Márk idegesítő. Általában nem tudom miért ilyen hülye és miért változik folyamatosan a viselkedése velem szemben. Egyszer odajön és beszélget - akkor egész normális. Máskor viszont idiótán viselkedik - ekkor megy az idegeimre.
Látom rajtuk, hogy nem érték be ezzel a válasszal, de nem érdekel. Hatalmas szerencsémre becsöngetnek, így nem kell a további nyaggatásra figyelnem.
Alig várom, hogy vége szakadjon a napomnak, és végre haza mehessek. Reménykedek benne, hogy nem sikerül össze futnom Márkkal, de természetesen mindhiába. Az osztályból kifelé menet belebotlok. Visszahozta a tegnapi feladatsort, melyet a tanárnő már le is ellenőrzött. Szerinte jól átnéztem, nem talált benne túl sok hibát.
- Fantasztikus - sóhajtok. - Nyugodtan tartsd meg azokat a papírokat, nekem nincs szükségem rájuk.
- Miért vagy ideges?
Ideges?
- Mi? Nem vagyok... - Ha jobban belegondolok, elég feszült vagyok, szóval ez nem igaz. - jó, talán egy kicsit.
- Miért? - kíváncsiskodik. Hitetlenül rázom a fejem, mit foglalkozik ezzel? Semmi köze hozzá!
- Nem tartozik rád! - hagyom ott, gyors léptekkel megyek végig a folyosón. Sajnos -, mint általában - követ. Ez egyre jobban idegesít. Miért csinálja ezt? Hülyeség, de elfutok előle. Leszaladok a lépcsőn, félrelökve diáktársaimat. Ki szabadulok a szabadba és a járdán szaladok végig. Hiába csinálom mindezt, Márk simán utolér. Egyszerűen nem képes feladni. Erre rájöttem ez alatt a pár - na, jó jó pár - év alatt, mióta ismerem. Még egy fontos dolgot megtanultam: tökéletesen mindegy mit történik, így is, úgy is az lesz, amit ő szeretne. A tanárok is engedelmeskednek neki (ennek egyébként semmi értelme) vagy legalábbis azt csinálják, melyeket ő akar. Valahogy mindig rábeszéli az embereket a butaságaira és engem is manipulálni akar. De ezt nem engedem. Ha egyszer ráhagyok valamit, nem úszom meg.
- Figyelj! Már vagy egy csomószor mondtam: hagyj békén! Nem vagyok rád kíváncsi! Sosem érdekeltél. Kiskoromban is folyamatosan bántottál és szerintem most is megtennéd, de jól figyelj: ezt nem engedem! Szóval tűnés.
Hallgat, nem szól egy szót sem. Mintha kicsit meg lenne szeppenve, de ezt csak egy pillanatig tudom leolvasni az arcáról. Megvonta a vállát, aztán olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Megcsókolt.

17. bejegyzés

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban?
- Csak. Mert - von vállat lazán, közben az arcomat pásztázza.
- Nem gondoltad, hogy ezzel megnehezíted az életem? Azon kívül, hogy hetente egyszer minimum el kell viseljelek téged, az iskolán kívül, nekem is be kell magolnom ezeket vagy legalább átnéznem. Tudod én eggyel alattad járok, ami egyet jelent azzal, hogy ezeket a verseket, elemzéseket, számolásokat, stb... nem tanultam. Maximum általános iskolában, de nem ilyen bonyolultan, ott nem mentünk bele a részletekbe. Néhány dologról csak említést tettünk, mivel a tanárunk nem tartotta fontosnak. Most meg? Én tanítsam meg neked ezeket, csak mert lusta vagy.
Nem szól egy szót sem, csendben marad és a falnak dőlve továbbra is bámul rám. Elegem van belőle és a viselkedéséből. Teljesen kiszámíthatatlan és ez bosszantó tud lenni.
Közben az irodalom tanárnő halad el mellettünk és megkérdezi nem végeztünk-e még. Elfelejtett néhány lapot odaadni nekem és ezért most ezeket is nekem adja. Ami számára csak pár darab, az nekem egy vagon. Mérgesen szorítom össze a szám és alig várom, hogy elmenjen.
- Szóval akkor nem jössz át hozzánk?
Fintorgok. - De, megyek. Mivelhogy muszáj, megígértem az igazgatónőnek, de ha tehetném nem mennék. Azért küldtek, hogy megbeszéljem veled az időpontot. Szerintem tudjuk le ma. Ráérsz?
- Nem. Ma délután edzés van - közli velem.
- Milyen edzés? Kosárlabda?
- Nem. Golf. Szerinted? - már majdnem, hogy ő van felháborodva, holott nekem kellene.
- Tudod mit - emelem fel a hangom és a kezébe nyomom a vaskos papírköteget, melyet eddig a kezemben tartogattam. - Tessék. Hidd el, ez nélkülem is menni fog!
Ezzel elviharzok onnan, de nem menekülhetek örökösen Márk elől, így a nap folyamán még többször egymásba botlunk. Végül megbeszéltük: este hét órakor találkozunk, ő jön át hozzánk. Még szerencse.
Miután hazaérek, megebédelek és megtanulok másnapra a kezembe veszek egy könyvet és a hátralévő két órában nem csinálok mást csak olvasok. Hétkor Adolf szalad fel a lépcsőn, be egyenesen a szobámba.
- Itt van Márk.
- Rendben. Szólj neki, hogy, mind...
Mielőtt azonban befejezhetném a mondatot megpillantom az ajtómban a fiút. Sóhajtok egyet, felőlem itt is tanulhatunk.
- Foglalj helyet a földön. Nem fogsz felfázni, nyugi. Ott a szőnyeg.
Lehuppanok az ágyamra és közelebb húzom magamhoz a nyomtatványokat. Az első két papírlapot átnyújtom Márknak és az íróasztalhoz megyek, ahol a ceruzatartómból kihalászok egy tollat. Odadobom neki.
- Kezdj bele, ha kész vagy szólj!
- Szerinted így kell korrepetálni?
- Nem, de én nem korrepetállak. Megtanítom neked azt, amit nekem is sürgősen meg kell tanulnom. Nem minősül korrepetálásnak. Ennyi. Azon kívül pedig ez csak egy szövegértési feladat. Szóval egyszerűen csak készítsd el és szólj!
Elterülök az ágyamon, kezembe kapok egy lapot és én is elkezdek kitölteni egy hasonló feladatlapot. Lássuk mennyit tudok!
Tíz perccel később egy lap eltakarja a kilátást. Márk végzett és így az arcomba dobta az elkészített munkáját.
- Ennyi idő alatt nem lehetsz készen. Én sem lettem.
- Te csak tizedikes vagy.
- Milyen jó, hogy végre rájöttél! Bezzeg ezeknek az i...mádnivaló tanároknak  még mindig nem sikerült felfogni ezt. Olyan igazságtalanok tudnak lenni. Mindez miattad van!
- Tudom.
Egyre jobban felhúzom magam. Tudom? Ennyi? Mit gondol ez magáról? Az addig, oké, hogy imádják a tanárok és mindenki, de azért álljon meg a menet! Felpattanok és majdnem pofon vágom, de időben elkapja a kezem és jó erősen megszorítja a csuklóm. Összeszorítom a számat. Elkezdem rángatni a karomat, próbálok szabadulni, de nem enged el. Egyre erősebben tart.
- Hagyd abba.
- Majd ha bocsánatot kérsz - mondja vigyorogva.
- Nincs miért. Nem csináltam semmit.
- De akartál. Kérj bocsánatot.
- Azt lesheted!
Farkasszemet nézünk egymással, szorítása nem enyhül. Könnybe lábadnak a szemeim. Fáj a csuklóm, de nem emiatt. Ki akarom hisztizni, hogy elengedjen, meg is van a hatása. Nyomban enyhül a szorítás, elmosolyodom.
- Ezer köszönet. Ennyi volt mára a tanulás, akár haza is mehetnél.
A kezébe nyújtok további két feladatlapot és útjára bocsátom. - Jövő hétig csináld meg! Viszlát!
Becsapom az ajtóm és megvárom, míg léptei elhalványulnak. Ezután lemegyek vacsorázni. Anyáék faggatnak, de csak ritkán válaszolok egy-egy kérdésükre. Fél óra múlva megörülök annak, hogy szabadulhatok és felsprintelek a szobámba. Lezuhanyzok és ágyba bújok, de még nem alszom. A kezembe veszem Márk által kitöltött papírt és átnézem. Meglepően jól teljesített.

16. bejegyzés

babák

Április 14.
Korrepetálás! Komolyan mondom, aki kitalálta ezt, hogy a gyerekek segítsenek egymásnak, az nem normális! Alapból nem is nekünk kéne arról gondoskodni, hogy az iskolatársainknak jobbak legyenek a jegyei! Ez a tanárok feladata, általános iskolában tökéletesen megoldották, bezzeg most! Fogalmam sincs miért pont engem választottak erre a feladatra, hiszen nem is egy évfolyamba tartozunk. Márk egyel felettem jár és még én segítsek neki? Nem is értem. Addig oké, hogy "kiemelkedő vagyok" néhány tantárgyból, de ez nem elég. Ahhoz, hogy Márk tanuljon is tőlem nekem is tudnom kéne az anyagot. Ez nekem nem megy. 

Az osztályterembe visszaérve a lányok azonnal letámadnak: - Mi történt? miről volt szó?

- Semmi fontosról - legyintek. Nem szeretnék magyarázkodni, csak senki ne tudja meg, mi történt az irodában! Barátnőim azonban nem képesek annyiban hagyni. Jönnek utánam és tovább szimatolnak.

- Nem, nem, nem. Semmi. Értsétek már meg! - húzom fel magam. A lányok nem értenek a szép szóból. 

- Nem értem mi ezen a nagy titok. Csak nem kirúgtak?

- Dehogy! Ne is jusson eszedbe ekkora marhaság! Egyszerűen nem tartozik rátok és kész! Légy szíves értsétek végre meg!

Sóhajtva ugyan, de végre magamra hagynak. Becsengetnek és mindenki a helyére áll  

- illetve majdnem mindenki. Várjuk a tanárnő bejövetelét a termünkbe. Irodalom következik, ami egyet jelent a feleléssel. Nekem nem akkora gond felmondani az éppen aktuális verset, de a fiúk és néhány lány már most rettegnek. Így jár, aki nem tanulja meg!

A pedagógus belép a terembe és az osztály szemrevételezése után, rám pillant. Odahív magához. Engedelmeskedem a kérésének és odalépek a tanári asztal mellé. Elém tol egy köteg papírt. Ezek azok a feladatok, melyeket Márknak tudnia kell.

Lepillantok a lapra és meglepetten konstatálom, hogy régi dolgozatokat fogok a kezembe. Néhány oldalon szövegértési feladatok, máshol kinyomtatott versek. Vázlatok, elemzés, jellemzés, fogalmazások írására gyakorló feladatok. Rájövök, hogy nekem tulajdonképpen a fejébe kell vernem ezeket a dolgokat, nem korrepetálni. Meg kell neki tanítanom, mert ebből a srácból nem nézem ki, hogy tudja az alapokat.

- Én nem... - kezdeném, de aztán észbe kapok. Nem közölhetem a magyartanárommal, hogy nem akarom ezt az egészet, holott semmi kedvem hozzá. - Jól van. 

- Menj át Márkhoz, beszéljétek meg vele az időpontot - utasít.

- De miért pont óra közben? Nem jó, majd utána...?

- Nem. Először természetesen elszavalod nekem  a verset és utána mehetsz. 

Megadóan sóhajtok és visszamasírozok a helyemre eldugom a papírokat a táskám mélyébe, ahol senki sem találhat rá. Feltápászkodom a székemről, belekezdek a versbe és miután hibátlanul elmondtam elhagyom a helyiséget. Végigszaladok a folyosón. Nem áll szándékomba azonnal Márkhoz rohanni. Ha már úgyis elengedtek mással is eltölthetem az időmet. Remélem senki sem szerez róla tudomást.

Lefelé a lépcsőn szerencsére nem futok össze senkivel. Kimegyek a hátsó ajtón és helyet foglalok az egyik padon, melyet fák takarnak el. Egy ideig csendben maradok és a gondolataimba mélyedve elbambulok, de tíz perc elteltével gyerekkacagásra leszek figyelmes. Kilesek az elém hajló zöld levelek közül és kisbabákat pillantok meg, amint épp a fűbe ülteti le az anyukájuk őket. Hat gyermek ül a gyepen. Nem tudom miért éppen ide hozzák a kölyköket, szegények ilyen korán megpillanthatják a gimnáziumot. Egyébként körbe van kerítve az épület és szerintem nem is jöhetnének be idegenek. Ez is elgondolkodtat. Öt perccel később meg is kapom a választ, miért ide jöttek a szülők a csemetéikkel. Egyik tanárnő közeledik feléjük, visszahúzódom rejtekembe. Mikor odaér az embercsoporthoz mosolyogva köszönti őket és az egyik nőt meg is öleli - a testvére, esik le hirtelen - aztán leguggol a picurokhoz és őket is köszönti. Teljesen hivatalos hangnemben. Kiderül, hogy azért jöttek ide, hogy itt találkozzanak. Végülis a környezet megfelelő, a fű zöld, a levegő tiszta és van árnyék is, így a tavaszi napsütés nem éri a babák érzékeny bőrét. A csapat egy kicsit még beszélget, már alig várom, hogy elmenjenek és visszaszökhessek. Akkor szólok Márknak. A percek egyre csak telnek, hamarosan megszólal a csengő, a diákok kiözönlenek ide és én még nem szóltam a fiúnak. Kezdem egyre rosszabb ötletnek érzeni ezt a kis lógást. A fogamat csikorgatom és imádkozom, hogy menjenek el, járják csak be a város. Az egyik csecsemő elindul felém a fűben. Mászik, lábait gyorsan rakja egymás mellé. Csak ne érjen el ide, mert akkor valamelyik nőszemély feláll, idejön a gyerekéért és meglát. Akkor nekem végem. A csöppség figyelmét szerencsére felkelti egy faág, mely az útjába akadt. Anyja érte jön és végre-valahára elindulnak. Amikor eltűnnek a látóteremből gyorsan felpattanok és az épületbe szaladok. Lihegve érek a 11.a osztály ajtaja elé, bekopogok, majd benyitok. 

- Márkot keresem - fordulok a tanár felé. - Beszélnem kell vele. 

Gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak, hogy kérjem ki az osztályból. Szeretnék vele beszélni, vagy esetleg beszélni akarok vele, de ezek nem lennének igazak. Tehát marad az, hogy kell, kötelező vele beszélnem. 

Pár perc múlva kettesben állunk a falra függesztett képek alatt. Márk kérdőn pillant rám. Meg kellene beszélnünk a találkozónk időpontját. Mégsem ezt a kérdést eszem fel neki, hanem a következőt:

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban?